Rekviem

ÜZENET

Kicsi Fiam!
Éreztelek – igaz, el nem hittelek – már azelőtt, mielőtt az orvos „határesetnek” minősített téged. Határesetből aztán jó néhány nap múlva „utódjelölt” lettél. Az első, tizenegyhetes korodban készült fotódat büszkén mutogattam mindenkinek, édesapádnak újságoltam: rám hasonlítasz, hiszen nagy fejed van…
Türelmetlenül várunk rád azóta is: estéről-estére elővesszük a kelengyédet, beleálmodunk a csöppnyi ruhácskákba. Találgatjuk, milyenné válsz: törékennyé, vagy kis vasgyúróvá? Könyvek mellé kuporodsz inkább, vagy örökmozgóként próbálod felfedezni a világot? Teljesen mindegy: belőlünk, a miénk leszel
Te vagy a legfontosabb az életünkben és most már te is maradsz. Egészen apró lényként jelezted nekünk, ha úgy láttad, nem vigyázunk rád, nem foglalkozunk veled – és így volt, van ez jól. Mindig meg kell kapnod, ami jár neked: a legjobbat, a legtöbbet. De tudjuk: a sors ellenünk is dönthet…
Egyre kevésbé vagy rejtély számunkra. Szinte percről-percre jobban ismerünk. Mindinkább azt érezzük: itt vagy velünk és belepusztulnánk, ha megszűnnél létezni. Így hát határtalan boldogság és iszonyú félelem stafétája zajlik lelkünkben és tart mindörökké, amíg leszel, s leszünk.
Te a Mindenséget adtad nekünk, Kicsi Fiam. Bearanyoztad az életünket.
Mit is kívánhatok hát, Andris Bence, neked?
Egészséget, boldogságot és azt: legyél és maradj Ember abban a kegyetlen világban, ahová a legszebb hónapban érkezel majd.

Édesanyád

2003 március

***

IN MEMORIAM

Egyszer volt, hol nem volt…
Átutazóban járt csak a Földön.
Úgy érkezett, mint mindenki más, de a fájdalomért nem adhatott jutalmat: magával vitte sosemlátott mosolyát, a boldogságot. Jött, de már ment is tovább, nem maradt, pedig vártuk nagyon. Nem kellett neki a sok játék, a mesekönyv, hiába készült a kis cipő, a rajzok a falra; utas nélkül maradt a babakocsi és a kiságynak se lett lakója. Mérhetetlen ürességet, bánatot hagyott maga után, a sírhalmot a temetőben és a kérdést: miért?
De itt hagyta a szülői szeretet, az összetartozás érzését is, mindhalálig egymáshoz fűzött két embert, megtanított megbocsájtani, feledni az önzést, várni és reménykedni, megtanította hallgatni a madarak hangját, csodálni a virágokat, értékelni – és túlélni – az életet.
Ismert titok volt ő: igazi egyéniség, pici ember kilenc hónapig, utolsó napjáig.
Nagy szeretettel fogadták volna a rokonok, jóbarátok is. De nem láthatták őt, csak a kicsi fehér koporsóban – csörgő helyett sírcsokor lett az ajándék.
Csekély a vigasz: őhozzá méltó helyen van már. Kellett, biztos, angyalkának.
Így hát száll most a könyörgés a Hatalomhoz, aki magához szólította: küldjön még a Földre nekünk nagy reménységeket, csöpp gyermekeket, akiknek elmesélhetjük: volt egyszer egy aranyhajú, szép kisfiú…

Andris Bence: Isten veled.

2003 június