Ám, mióta nyugdíjba ment, gyakorta feleslegesnek érezte magát. A kollégáival nem tartotta a kapcsolatot, a régiek közül mindegyik unokázott otthon, a fiatalokkal pedig sosem volt közös témája. Egyedül élt, néha a szomszédasszonya csengetett csak rá, megkérdezni, hozzon-e valamit a piacról.
A szomszédasszony segítette ki a sűrűn rátörő letargiából is, azzal, hogy felajánlotta: a fiának van egy leselejtezett számítógépe. Köttesse be az internetet, és megnyílik számára a világ... Nem lesz annyira magányos. Gitta nem sokat gondolkozott, élt a lehetőséggel, és azóta szinte éjt nappallá téve a gép előtt ült. Recepteket keresett, filmeket nézett, és több tucat fórumon beszélgetett - volt ezek között főzőcskézős, kertészkedős és pletykaoldal is, de igazán otthon a 60 feletti nők csapatában érezte magát. Itt az égvilágon mindenről beszélgethettek egymással - anélkül, hogy felfednék valódi arcukat, kilétüket. Nem árulta el ő sem az igazi nevét, soha nem tett fel magáról képet sem, csak egyet: a játszótérről, amit az ablakából látott, és ami régi emlékeket idézett benne, így sokszor azon kapta magát, hogy a számítógép monitorja mögé bámulva csodálja a hancúrozó apróságokat és élvezi újra a gyerekzsivalyt.
Így telt el az idő: nagyrészt a számítógép előtt, szemeit időnként az ablak mutatta külvilágon pihentetve.
Szinte minden óra, minden perc ugyanúgy folyt, nap, nap után, mígnem egyik hajnalban Gittát szokatlan fájdalom ébresztette, s nem hagyta tovább aludni. Bekapcsolta hát számítógépét és pötyögtetni kezdte betűit a rózsaszín pirkadásban. "Fáj a hátam, lányok... A gyomrom is, mintha sokat ettem volna, de nem is ettem tegnap... Gondolhatnám, hogy az epém rendetlenkedik, dehát nincs is már, régen kioperálták. Láttam a tévében egy műsort arról, hogy a hatvan feletti nőket súlyosan fenyegeti az infarktus veszélye... Az is így fáj... Kisugárzik. Lányok, ha nem jönnék többet, hát, akkor annyi nekem..." A mondat végére odabiggyesztett azért egy mosolygós figurát. Alig várta, hogy jelentkezzen valaki, hogy megnyugtassák azzal: én is éreztem már ezt a fájdalmat, és látod, itt vagyok... Vagy: biztosan csak a frontok okozzák... Ám nem ez történt, valamennyi virtuális barátnője az orvoshoz zavarta. Nehezen engedett a rábeszélésnek. Az orvos megmérte a vérnyomását, EKG-t készített és azt mondta Gittának: a szíve tökéletes, a kora, a csontritkulás miatt érez fájdalmat.
Gitta szinte boldogan ment haza, bár a szorítás nem nagyon enyhült, de megnyugodhatott. "Megmaradok, csajok!" - írta azonnal a fórumba, mihelyt bezárta maga mögött az ajtót. Kortársai lelkendezve fogadták a hírt, vele örültek.
Este tízkor is a gép előtt ült, egyik chat-társa panaszkodott a menyére épp. Írni szeretett volna neki, de már nem tudott. Elsötétült előtte a világ.
Másnap délelőtt a szomszédasszony talált rá, a gép billenytűzetére borulva. A monitoron villóztak a bejövő üzenetek... Gittát keresték a net-társak, furcsállották, hogy nem érkezik tőle válasz egyre aggodalmasabb kérdéseikre.
Azóta sem tudják, mi történt Gittával, hiába érdeklődnek felőle - igaz, az idő múlásával egyre ritkábban -, nem válaszol. Rá kellett döbbenniük, hogy hiába tudták legbensőbb titkait, valójában mégsem ismerték őt. Nem tudták címét, telefonszámát, és még valódi nevét sem; nem tudták, hol élt, és hol temették el...
Vajon létezett egyáltalán?
A szomszédasszony segítette ki a sűrűn rátörő letargiából is, azzal, hogy felajánlotta: a fiának van egy leselejtezett számítógépe. Köttesse be az internetet, és megnyílik számára a világ... Nem lesz annyira magányos. Gitta nem sokat gondolkozott, élt a lehetőséggel, és azóta szinte éjt nappallá téve a gép előtt ült. Recepteket keresett, filmeket nézett, és több tucat fórumon beszélgetett - volt ezek között főzőcskézős, kertészkedős és pletykaoldal is, de igazán otthon a 60 feletti nők csapatában érezte magát. Itt az égvilágon mindenről beszélgethettek egymással - anélkül, hogy felfednék valódi arcukat, kilétüket. Nem árulta el ő sem az igazi nevét, soha nem tett fel magáról képet sem, csak egyet: a játszótérről, amit az ablakából látott, és ami régi emlékeket idézett benne, így sokszor azon kapta magát, hogy a számítógép monitorja mögé bámulva csodálja a hancúrozó apróságokat és élvezi újra a gyerekzsivalyt.
Így telt el az idő: nagyrészt a számítógép előtt, szemeit időnként az ablak mutatta külvilágon pihentetve.
Szinte minden óra, minden perc ugyanúgy folyt, nap, nap után, mígnem egyik hajnalban Gittát szokatlan fájdalom ébresztette, s nem hagyta tovább aludni. Bekapcsolta hát számítógépét és pötyögtetni kezdte betűit a rózsaszín pirkadásban. "Fáj a hátam, lányok... A gyomrom is, mintha sokat ettem volna, de nem is ettem tegnap... Gondolhatnám, hogy az epém rendetlenkedik, dehát nincs is már, régen kioperálták. Láttam a tévében egy műsort arról, hogy a hatvan feletti nőket súlyosan fenyegeti az infarktus veszélye... Az is így fáj... Kisugárzik. Lányok, ha nem jönnék többet, hát, akkor annyi nekem..." A mondat végére odabiggyesztett azért egy mosolygós figurát. Alig várta, hogy jelentkezzen valaki, hogy megnyugtassák azzal: én is éreztem már ezt a fájdalmat, és látod, itt vagyok... Vagy: biztosan csak a frontok okozzák... Ám nem ez történt, valamennyi virtuális barátnője az orvoshoz zavarta. Nehezen engedett a rábeszélésnek. Az orvos megmérte a vérnyomását, EKG-t készített és azt mondta Gittának: a szíve tökéletes, a kora, a csontritkulás miatt érez fájdalmat.
Gitta szinte boldogan ment haza, bár a szorítás nem nagyon enyhült, de megnyugodhatott. "Megmaradok, csajok!" - írta azonnal a fórumba, mihelyt bezárta maga mögött az ajtót. Kortársai lelkendezve fogadták a hírt, vele örültek.
Este tízkor is a gép előtt ült, egyik chat-társa panaszkodott a menyére épp. Írni szeretett volna neki, de már nem tudott. Elsötétült előtte a világ.
Másnap délelőtt a szomszédasszony talált rá, a gép billenytűzetére borulva. A monitoron villóztak a bejövő üzenetek... Gittát keresték a net-társak, furcsállották, hogy nem érkezik tőle válasz egyre aggodalmasabb kérdéseikre.
Azóta sem tudják, mi történt Gittával, hiába érdeklődnek felőle - igaz, az idő múlásával egyre ritkábban -, nem válaszol. Rá kellett döbbenniük, hogy hiába tudták legbensőbb titkait, valójában mégsem ismerték őt. Nem tudták címét, telefonszámát, és még valódi nevét sem; nem tudták, hol élt, és hol temették el...
Vajon létezett egyáltalán?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése