A hóember

Hatalmas, fehér pelyhekben kezdett hullani a hó. Először, mint a porcukor a mézeskalácsház tetejét, lepett be mindent, majd egyre vastagabb takarót húzott a tájra. Ropogott a talpak alatt, siklott rajta a szánkó.

Három napig élvezték - vagy szidták - az emberek, aztán az időjárásjelentők jósolta enyhülés bekövetkezni látszott: csepegett az eresz alja.
- Apa, még nem is építettünk hóembert... - mondta szomorúan a kislány. Ami késik, nem múlik, gondolta az apja, s már szaladtak is az udvarra. Apró gyerekkezek paskolták az összedobált havat, egyre nagyobb, egyre formásabb lett a kupac. Lett feje is, krumpli volt a szája, 32 foggal nevetett, kapott virágcserépből kalapot, hogy ne fázzon a feje, üdítőitalos kupak szolgált szemeként, répa nőtt az orra helyén. Kabátjára gombok is jutottak, lett keze, és seprűje. Igazán vagány fickó volt a család új tagja, aki nem maradhatott név nélkül: Lajosnak keresztelték. Készült róla fénykép, megörökítvén őt az utókornak, az apa ugyanis sejtette, hogy Lajos élete tiszavirágnyi lesz csupán
Fázni kezdtek a gyerekek, a lakásba menekültek. Lajos belátott a hatalmas ablakon, nevette, ahogy a kislány és az öccse bentről integetnek, kiabálnak, bohóckodnak neki. Figyelte, ahogy a háziasszony szorgoskodik, az apa pedig kávét főz. Nagyokat nyelt volna, ha lett volna mivel, mikor a család bent vacsorázott. Este villanyt kapcsoltak neki a gyerekek, hogy ne féljen egyedül a sötétben...
Észre sem vette, hogy a hó már szinte teljesen elolvadt körülötte. Szikrázóan sütött a nap, bántotta gombszemét. Aztán egyszer csak kiesett kezéből a seprű, ő pedig zsugorodni kezdett. Elkeseredett kicsit. Nem magát siratta, hisz nem volt múltja, nem reménykedett jövőben sem; a kisfiút és a kislányt sajnálta, hogy nem láthatja őket többé, nem hallhatja önfeledt nevetésüket, és azt, ahogy éneklik: Kiskarácsony, nagykarácsony... Integettek neki továbbra is az ablakból, örültek, hogy nem olvadt még el, bár leesett a kalapja is, kipotyogtak kabátgombjai.
Felhőket látott gyülekezni, reménykedett, tán újra esik majd a hó... De a fehér csoda helyett eső kezdett zuhogni. Pillanatok alatt eltűnt a háztetőkről, a fákról, de még a mezőről is a tél jelképe, nem maradt belőle semmi, csak Lajos, az udvar közepén. De ő is egyre kisebb és kisebb lett. A gyerekek elkeseredtek: elolvad a kedves hóember... Könnytől csillogó szemekkel álltak az ablaknál.
Aztán az apjuk gondolt egyet. Kiment a sárba és egy nagy maréknyi hógolyóval tért vissza, s betette a fagyasztószekrénybe. A gyerekek tapsoltak örömükben: megmaradt a hóemberből egy darab örökre, de legalábbis nyárig, vagy ami még jobb: a következő idei hóesésig... Akkor majd beépítik újra, egy másik hóemberbe - talán Lujzába? - benne él majd tovább.

2010 január

Kakaó

Állt a nő a tűzhely mellett és tejet forralt. Fekete ruhában fehér tejet.

Szeretted a kakaót – mondta az egyik rejtett zugban meghúzódó alaknak. – Engem is szerettél.

Keserű mosollyal kevergette a folyadékot. Szép emlékek tűntek elő, soha vissza nem térő pillanatok emlékei. Rózsaszín homályban hullámzott, úszott a millió képzelettöredék.

A nő ujját pirosra égette az edény füle, forrt a tej. Nem vette észre. Csak a keserű mosoly lett keserűbb, majd jéggé fagyott arcán, amint a rózsaszín homály szürke köddé változott.

Alig fél éve kezdődött. A névnapodon. Nagy ünnep volt. Neked volt a legnagyobb, mert talán sejtetted, hogy nem ünnepelsz több névnapot. Gondterhelt ráncok húzódtak a homlokodon, kényszeredetten nevettél, ha a társaság úgy kívánta.
Nem sokáig ünnepeltünk. Másnap orvoshoz kísértelek; gyógyszert írt fel, mit sem ért.

Állt a tűzhely mellett a fekete ruhás, monoton keverte a zubogó tejet és cukrot szórt bele.

Szürke volt a homlokod, beesett az arcod, egyre fogytál, nem ment le falat a torkodon és már nem szívtál több cigarettát. Éjszakákat beszélgettünk át, mert nem tudtál aludni, és én sem tudtam, mert éreztem, hogy minden perc drága, amit veled tölthetek, hogy egyre többet érnek a pillanatok, mert egyre közelebb az utolsó. De te hittél még, vigasztaltál engem. Nem lesz semmi baj, mondtad, de én orvost hívtam.

A nő kakaóport öntött a habos tejhez.

Megvizsgált, és a fürdőszobában, miközben a kezét törölte rám nézett, azt mondta, kimondta, te nagyon beteg vagy. Mentőt hívott. Tágra nyílt szemeid elárulták a rémületedet: többé nem térsz haza.

Aztán megműtöttek. Bíztam benne, hogy nem hiába, és bíztattalak téged is – mostmár tudom, hogy hiába. Vártuk, hogy napról-napra jobban legyél, de rád nem vonatkoztak a lábadozás törvényei. Minden nap bejártam hozzád, fogtam a kezed, és tehetetlenül néztem, ahogy elfogysz, eltűnsz, és csak a hatalmas fekete szemeid maradtak, amelyekből óráról órára tűnt el a csillogás.

Éjszakáidról a nővérek meséltek. Vacsorára kapott kakaód megsavanyodott az éjjeliszekrényeden.
Nem tudtam, mit is szeretnék, mi lenne jobb, ha minél tovább megmaradnál nekem, vagy, ha mihamarabb megszabadulnál a szenvedéseidtől. De nem nekem kellett efölött döntenem.
Borús, esős korareggelen igyekeztem hozzád. A kórház előtt fájdalmas, ismeretlen erő lassította a lépteimet. Mindig búcsúztunk egymástól, de még nem búcsúztunk el, még nem készültem fel. Üresen találtam az ágyad, a csupasz sodronyon ott voltak csomagban a ruháid, minden, ami akkor ott belőled, tőled megmaradt. És a kakaód, amit annyira szerettél, az éjjeliszekrényeden.

Feloszlott a szürke homály, köddé vált az emlékalak. A nő a fekete ruhában nem kevergette tovább a kakaót. Hirtelen, mint aki álomból ocsúdik, megragadta az edény fülét és a folyadékot a lefolyóba zúdította…

(Megjelent: Paksi Hírnök 1997 október)

Mennyből az angyal

Ablak helyett fólia, ajtó helyén szakadt pokróc. Zs. fázva kucorog a viskójában, a faluszéli csendet messziről hangzó kutyaugatás, a szél süvítése és saját fogainak kocogása háborítja csak.

Szokatlanul dermesztő az idei karácsony.
Hányadik is ez már, amit otthon, család, meleg és szeretet nélkül tölt?
Hm. Nem is számolja…
Nagyot húz az újságpapírba csomagolt flaskából, a rossz bor égeti belül. Legalább nem fázik annyira.
Hunyorogva mered a távolba, igen, hisz nem a mocskos téglafalat látja, hanem az emlékeit.
Volt idő – vagy az nem is az ő élete volt? – mikor három fiával és a feleségével állták körül a mennyezetig érő, csillogó karácsonyfát, és énekeltek:

„Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok!
Hogy Betlehembe sietve menvén, lássátok, lássátok…”

Boldog ajándékozás következett ezután, és bőséges vacsora… Vacsora… Mikor is evett utoljára? Gyomra kordul egyet. Két napja rágott össze egy száraz kiflit, morzsáit a cinkéknek szórta… Inkább csak savanyú bort ivott, amit azért kapott, mert egy idős asszonynál összeaprította a fát. Adott neki az asszony a fából is. De mostanra csak három hasáb maradt. Meg kellene őket gyújtani…

„Istennek Fia, aki született jászolban, jászolban,
Ô leszen néktek Üdvözítőtök valóban, valóban…”

Szép házat épített, oda érkeztek sorban a fiúk. Nem kellett könyöradományért dolgoznia. Jó munkahelye volt, szerették, megbecsülték… Aztán egyik napról a másikra szélnek eresztették őt, és munkatársait. Nem volt már fiatal, nem kellett sehova sem. Otthon ült, emésztette magát, feszültségoldóként inni kezdett: kezdetben titokban, később pedig már a család rosszallása sem érdekelte. Hidegen hagyta az is, hogy felesége beadta a válópert. Nem vágyott semmire már, csak arra, hogy minden nap hozzájusson az alkoholhoz. Aztán egyik este nem tudta kinyitni a lakásajtót. Lecserélték a zárat… Néhány szatyor hevert a járdán, a ruháival. Megértette: vége, mennie kell.

„Mellette vagyon az édesanyja, Mária, Mária;
Barmok közt fekszik, jászolban nyugszik szent Fia, szent Fia.”

Senkije sem maradt. Nem állnak vele szóba a gyerekek, szülei rég meghaltak, a felesége pedig új párt talált magának. Nem foglalkozik vele a családja, mostanra azt sem tudják, él-e, hal-e. Ő még egykori utcájának környékén sem járt, mióta kitették a szűrét. Zs. nem haragszik az asszonyra. Senkire sem haragszik. Még saját magára sem.
Mindenki elfelejtette már őt, néhány arra csavargó gyerek tudja csak, hogy lakik valaki a faluszéli viskóban. Meg is dobálják őt kővel, ha épp ott találják…
Csak a cinkék és a varjak a barátai. Érdeklődve pislognak a koszos kétlábúra.

„El is menének köszöntésére azonnal, azonnal
Szép ajándékot vivén szívökben magukkal, magukkal.”

Elgémberedett ujjaival összekapargat egy kis dohányt a koszos újságpapírdarabra és meggyújtja. Nagyot szív az összetákolt cigarettából, aztán, a még égő gyufával lángra lobbant egy fahasábot, bedugja az ócska vaskályhába. Ez se melegít már sokáig… - gondolja keserűen, és nem zárja be a kályhaajtót…
Kortyol még néhányat a rossz borból, összehúzza magán rojtos, zsíros kabátját, betakarózik foszlott pokrócával, és összekucorodik. - Éjfél lehet most – találgat – kezdődik a mise. Mindig együtt mentünk, az egész család…

„A kis Jézuskát egyenlőképen imádják, imádják,
A nagy Úristent ilyen nagy jóért mind áldják, mind áldják.”

Lehunyja a szemét, s már hallja is a templomba csalogató harangszót.
Lassan könnyű lesz minden, nem fázik. Álmában égnek a templomi gyertyák, érezni füstjük illatát, szól az orgona, száll az ének: „Mennyből az angyal…”
Reggelre csak a kopott vaskályha, körülötte üszkös romokkal emlékezteti a varjakat és a cinkéket Zs-re.

Egy rózsaszál

Judit kopár albérleti szobájának egyetlen ablaka előtt kuporgott, semmibe vesző tekintettel bámulta a koszos ablaküvegen átsejlő kopasz tölgyfa ágait.

Kint már olvasd a hó, pocsolyákba gyűlt a járdán, s a vízfoltokon csillogott a napfény. Február közepe volt, de a tavasz illata már ott bújkált a levegőben, és az emberek arcáról is kopni kezdett a tél festette közömbös szürkeség.
Judit nem nézett le az utcára. Tudta, mi zajlik a járókelők lelkében – tavaly még érezte azt, amit ők; neki is melegség töltötte csordultig a szívét, amikor megpillantotta az első hóvirágot… Akkor a valóságosnál fehérebbnek látta a tavasz hírnökét, vakítóbbnak a kék eget, és amíg mások állig begombolt nagykabátban dideregtek, a lány levette nyakáról a sálat… Akkor még minden más volt, a szerelem elvarázsolta, megszépítette a világot.
Azóta eltelt egy év – egy örökkévalóság. Most már nincs István, és nincsenek rózsák sem… Vörös, aranyszállal átkötött rózsabimbók, száz – vagy ki tudja, mennyi – amivel elhalmozta őt.
Csodálatos napok, hónapok, ma már csupán emlék, a múltba szállt mind és a lány csak ül egyedül és mered egyre a vén, kopasz faágakra. Agyában, mint egy régi mozi ócska vetítőgépében szakadozottan peregnek, követik egymást a filmkockák. Ez már nem a premier. Mióta István elment, s elvitte az álmokat, a rózsákat, hagyta társnak a magányt, Judit már több százszor végignézte emlékeinek filmszalagját.
***
A képzeletbeli vásznon a lány alakja rajzolódik ki, amint aléltan ballag a kisvárosi utcán – a júliusi forróságtól vibrál a levegő, párolog az aszfalt.
A ház, ahol lakik, előtte a dús lombú tölgyfával már közel, a lány felgyorsítja lépteit és a járdáról az úttestre lép. Nem látja az autót, melynek vezetője kétségbeesetten tapos a fékpedálra…
A film itt megszakad.
A következő képen István látszik, zavartan, remegő kezében vörös rózsával áll a kórházi ágyban sápadtan fekvő lány mellett. Szabadkozik, dadogja, minden olyan hirtelen jött, Judit nem figyelt, ő gyorsan hajtott és megtörtént a baj, de ő sajnálja, mélységesen és itt ez a rózsa, ezt nem illik ugyan a kórházban, de a lány talán örül neki és a lány talán megbocsát, mert ez a virág olyan gyönyörű és ő annyira, de annyira sajnálja, amit történt…
Judit mosolyogva, kipirult arccal nyúl a rózsáért.
István nap mint nap meglátogatja őt, minden alkalommal vörös rózsával kíván felépülést. Judit kivirul, látszik, szerelmes; ágyába tükröt, fésűt hozat, mielőtt István megérkezik. Egymás kezét fogva hosszan beszélgetnek, a lány szeme csillog, István arcát fürkészi, lesi, issza magába minden szavát.
A jelenet és a beszélgetések a kávéházban, majd Judit albérleti szobájában folytatódnak, ahol a vidáman táncoló gyertyaláng meghitt félhomályba burkolja a helyiséget és benne a párocskát. Titokzatos árnyékok rajzolódnak a falakra – a gyertya lángja szégyenlősen pislog néhányat, majd elaltatja egy, a nyitott ablakon beszökő nyáréji fuvallat.
A vetítővászon hirtelen kivilágosodik, rajta őszi ruhába öltözött erdő, susogó avar – szinte érezni kesernyés illatát. Kéz a kézben lépkednek, cipőik a zörgő faleveleket tapossák.
Nem szólnak. Megpihennek egy kis tisztás már korhadó padján, összebújnak, látszik, boldogok és ahogy az októberi napsugár ott, a tisztás közepén rájuk talál, s elborítja őket arany fényével, úgy tűnik, mintha létezésük egyedüli lenne a világegyetemben. Nem tart ez sokáig, a Nap folytatja égi útját, a földöntúli sápadt ragyogás is tovatűnik.
A lány feje a fiú vállán, tekintete egy kis fecskét követ, aki ijedten csivitel, nem repült a többiekkel, párja nélkül maradt, s most oda szálldos, ahol a nap jobban melegíti… Itt hagyták, nem éli túl a telet, suttogja a lány, majd mesélni kezd, álmát meséli a rózsákról, a fehér, habos menyasszonyi ruháról és a gyerekekről – fiúk és lányok, csupa te és csupa én…
István gyengéd csókot lehel Judit homlokára, de nem beszél a lány álmáról, annak szemében hiába a várakozás, a vágy a bíztatásra: igen, én is ezt szeretném… nem, a fiú csak annyit mond, nézd, a kis fecske elrepült, talán sikerül neki, talán egyedül is…
A lányra pillant, kissé csalódott arcára, s azért tán, hogy kiengesztelje ki nem mondott szavaiért, a korhadt padocska támlájára szívet karcol, bele a monogramjukat, s az ősi jel alá a bűvös szót: SZERETLEK.
A vásznon gyorsan peregnek a képek, és a filmen egyszer csak:
- Nem kell a kölyköd, nem láncolhatsz így magadhoz, elhagylak, nem szeretlek már! – kiabálja István, kék szeme hideg szikrákat szór. A lány sír, könyörög, egyik tenyerét óvón a hasára szorítja, másikkal mellkasába markol, mintha szívét védené, mintha a nemrég fogant kis élettel együtt szerelmüket is megtarthatná.
De a fiú becsapja maga után az albérleti szoba ajtaját.
***
A következő jelenet hetekkel később játszódik. A lány sajátz árnyékaként ballag a folyó-parton, régi emlékek helyszínén. Hirtelen megtorpan, sóbálványként áll, döbbenten, szemében az elhagyatottak, megalázottak reményvesztettségével bámulja a fiút, aki semmibe véve őt elsétál mellette – oldalán egy lánnyal, egy másikkal, aki kezében rózsát szorongat.
A filmkockák innentől még szaggatottabban peregnek, a képek alig láthatók – a lány fájdalomtól eltorzult arccal szobájában görnyed, reszkető kézzel nyúl az ajtókilincs után, nyöszörög, majd összeesik. Alatta a szőnyeg mintái egyre terebélyesedő foltban vérvörössé válnak.
***
A függöny összezárult a képzelet elsötétült vetítővászonja előtt, a lány megborzongott. Szétmorzsolt szeme sarkában egy könnycseppet – halott szerelmüket, soha meg nem született gyermeküket siratta.
Felállt, otthagyta a koszos ablaküveg előtt néma tanúként álló kopasz tölgyet. Kabátot húzott, s lement az utcára a tavaszvárók közé. Magányos sétája közben mereven a lába elé nézett, s észrevett egy hóvirágot, talán az elsőt, a járdaszegély mellett. Nem szakította le, mint tavaly ilyenkor, nem volt kinek, hagyta, hadd boldogítson másokat.
Az egyik sarkon ráncos arcú anyóka rózsákat árult – vörös, aranyszállal átkötött rózsabimbókat. A lány tétovázott kicsit, majd odalépett, pénzt húzott elő a zsebéből, de az anyóka gyengéden eltolta kezét: ingyen adom angyalom, csak ne legyen szomorú…
A lány arcára halovány mosoly ült, s jeges ujjai közt a rózsával visszafordult, hazafelé indult. – mintha már elérte volna ki sem tűzött úticélját. Azt szerette volna, ha a virággal együtt az anyóka István szerelmét is odanyújtja neki.
Ám az a fiú már másé.
A lány arra gondolt, ha felpillantana, látná a házat, ahol lakik, és előtte a lombtalan tölgyfát. De nem emelte fel szempilláit, nem nézett se jobbra, se balra, amikor a járdáról az úttestre lépett...

(Megjelent a Paksi Hírnökben, valamikor 1997-ben...)